Ritka extrém sport: minibuszozás Indonéziában

Bali közlekedés

A terv kicsit ambiciózus, de megvalósithatónak tűnik: a reggeli shuttle-al eljutni Gili Air-ről Balira, majd onnan tovább az éjszakai shuttle-al Jáva szigetére. Amikor a hosztel melletti bádogirodában megveszem a jegyet, az eladó szemrebbenés nélkül állítja, hogy kb. 5 óráig tart az egész út, azaz délután 2-re már biztosan Denpasarban leszek. Jólvan, gondolom magamban, még ha SOKAT is késünk, biztosan elérem az esti buszt.

Bali közlekedés

Másnap reggel 8-kor indul a menet, én már fél órával korábban a hajóállomáson vagyok, mert erre kértek. Ehhez képest fél 9 van, mire feltűnik egy csónak, és a kikötői dolgozók ordibálásától követve (“Baliiiiii”) beugrálunk. Háromnegyed 9-kor el is indulunk és kb fél óra alatt Lombok szigetre érünk.

Ahogy szállok ki, odajön hozzám egy helyi férfi és kérdezi, hova tartok. Mondom, hogy Balira. Erre bólint, hogy kövessem. Azt a benyomást kelti, mintha afféle összekötő ember lenne az utazási irodától.

Amikor fel akar ültetni egy lovaskocsi-taxira, kezdem furcsállni a dolgot.

Bejelenti, hogy ez 50 ezer rúpiába fog kerülni, mire mondom neki, hogy biztosan nem, mert én már az egész shuttle-t előre kifizettem és itt valami nem stimmel, inkább gyalogolok a buszállomáshoz, köszi. Erre színpadiasan mutogat az órájára, hogy szorít az idő, gyalog biztosan nem fogom elérni a buszt. Mivel fogalmam sincsen, pontosan honnan és mikor megy tovább a busz, elbizonytalanodom és hagyom, hogy elvigyen (megegyezünk 30 ezer rúpiában = 650 Ft). Amikor 300 méterrel arrébb letesz és látom, hogy simán gyalogolhattam is volna, már egyértelmű: egy jól bejáratott trükk áldozata lettem. De ezt még egy halk bazmegolással tudomásul veszem, az ilyeneket ugyanis nem tudja magának megspórolni az utazás során.

Egy nyitott étkezdénél állok, a padokon már ott várakozik néhány utas. Az utazási iroda két embere is ott ül, kérdezik, hova tartok, és látni akarják a jegyemet. A kérdésemre, hogy mikor érünk Denpasarba, rávágják, hogy este 9 körül. Igazán? Akkor a kollégájuk miért mondott kettő órát? Ja, az a gyors hajóval lenne, de én sajnos a lassúra foglaltam. De ha fizetek nekik 200 ezer rúpiát, akkor mehetek a gyorssal és ott leszek, ahogyan terveztem.

Itt már kezdek kicsit ideges lenni, mert nem csak hogy garantáltan nem fogom elérni az esti buszt, de az arcomba is hazudtak, most meg próbálják rámtukmálni a drágább szolgáltatást.

Csak azért sem veszem meg az expressz jegyet, dugják fel maguknak. Mintegy fél óra után feltűnik egy rozzant minibusz, ez fog minket elvinni a kikötőbe. Bent már ül egy másik lány, akiről kiderül, hogy szintén magyar és hogy ő is Balira tart. Megörülünk egymásnak, mint egyfajta józan viszonyítási pontnak ebben a fokozódó tébolyban. Közel fél óra várakozás után jön a sofőr és elindulunk. Elhagyunk pát háztömböt és már épp megállapítom, hogy lassan, de azért haladunk előre – amikor megérkezünk ugyanabba a parkolóba, ahonnan elindultunk. Ez most komoly? – nézünk egymásra Dórival. Kérdezem a sofőrt, hogy mégis mi van? Int a kezével és csak annyit mond, hogy „wait”.

Kiderül, hogy beszáll még néhány utas, értük jöttünk vissza. A busz megtelik, elindulunk megint. Pár kilométer után megint megállunk, két helyi férfi áll az ajtóban. Ezek most be akarnak szállni? Mutatjuk, hogy nincs hely. A sofőr ellentmondást nem tűrő hangon vakkant, hogy „four people”, azaz négyen kell üljünk egy sorban. Bepréseli az egyik férfit, a másik a nyitott ajtóban ülve utazik. Két óra zötykölődés után megérkezünk a kikötőhöz. Kiszállunk, várakozás. Próbáljuk megtudakolni, hogy mikor jön a hajó, de nem kapunk egyértelmű választ. Végül odaterelnek minket egy nagy buszhoz, amely tele van helyiekkel, a padlón pedig homokzsákok (!) vannak lefektetve végig. Átverekedjük magunkat a zsákokon, hátul van még néhány ülőhely, néhányan állva maradnak. Mindez megközelítőleg egy félórás procedúra. Végre mindenki bent van, elindul a busz és felhajt a hajóra.

 

Az öt órás hajóút meglehetősen eseménytelenül (ebben az esetben inkább azt mondanám: zökkenőmentesen) telik el, este 6 körül kötünk ki Bali keleti partján. Ahogy leszállunk a hajóról, elkezd szakadni a kiadós trópusi eső. Ezt már rezignált nyugalommal veszem tudomásul: a legfontosabb, hogy átjutottunk a tengeren, a fővárosba már csak eljutunk valahogy. Az utazási iroda dolgozója egy utcasarokra terel bennünket, itt fog felvenni minket a minibusz… Mi pedig csak várunk és várunk a szakadó esőben. Körülbelül egy óra elteltével megérkezik a busz (Ki tudja honnan? Ki tudja, miért nem tudták időben ideszervezni?) és megkezdődik a shuttle utolsó szakasza, az út Denpasarba ill. egyéb városokba a szigeten.

Ezen a ponton az egyes utasok lelkiállapota már a skála minden színét lefedi.

Egy finn lánynak este 9-kor indul a repülőgépe Denpasarból, ő nem tudja, reménykedjen-e még. Mike, a középkorú angol hippi csak mosolyog mint a tejbetök, ő nem izgatja fel magát semmin. Gasper, a szlovén srác gyanakodva kérdezi, hogy mikor érnek Nusa Dua-ba. A sofőr a fejét rázza, no Nusa Dua. Azaz nem viszik el abba a városba, ahová a jegyet foglalta (!). Ez azért az itteni viszonyokhoz képest is hajmeresztő. Gasper nem is hagyja annyiban a dolgot, felhívja az utazási irodát és erélyesen vitatkozni kezd velük.

Mivel az éjjeli shuttle-t Jáva szigetére egy pár órával lekéstem, Balin fogok éjszakázni. Este fél 10 körül érünk Denpasarba, a közelben keresek egy hosztelt. Amikor becsekkolok, a recepciós lány barátságosan kérdezi, milyen volt az utam. Most válaszoljak erre őszintén?!

Lábjegyzet:

A fenti poszt nem a nyugati turista nyavalygása akar lenni. Backpackerként nincsenek luxus igényeim, sok ehhez hasonló utat át is éltem már, de ez annyira felülmúlta mindegyiket szervezetlenségben, hogy az már mulatságos és úgy gondoltam, megér egy külön posztot.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.