Első állomás: Kuala Lumpur

Körülbelül egy évvel ezelőtt kezdett el körvonalazódni az ötlet, hogy elmegyek egy hat hónapos, délkelet-ázsiai hátizsákos utazásra. A tervet tettek követték. Elkezdtem célzottan félretenni a pénzt, majd amikor eljött az ideje, felmondtam a munkahelyemen (mivel a 80-as években ragadt főnököm nem ismerte a sabbatical fogalmát, nem volt más választásom; valamikor meg amúgy is felmondtam volna, mert nem ez volt álmaim melója) beadattam az összes szükséges oltást és foglaltam egy repülőjegyet oda, ahol éppen a legolcsóbb volt: Kuala Lumpurba. 

Annak, aki nem még soha nem utazott egyedül:

az egyszemélyes, hátizsákos útrakelés nem valamiféle forradalmian merész ötlet, hanem egy régóta bejáratott utazási stílus, amelynek világszerte rengeteg fiatal hódol.

A hostelekben ott várja az embert a szerető és nyitott nemzetközi backpacker közösség – azaz a számtalan másik utazó, akik ugyanazon az útvonalon mozognak, mint mi. A klasszikus felvezető kérdések után (Melyik országból jöttél, hová tartasz, mióta vagy úton? stb.) el lehet merülni mélyebb beszélgetésekben, az ember kicseréli a tapasztalatokat, esetleg együtt mentek enni vagy akár a következő úticél felé. Ebben az egészben két nagyon jó dolog van:

1, igazából soha nem vagy egyedül (csak ha te úgy akarod)

2, hasznosak az útikönyvek is, persze, de a legértékesebb információkat mindig a többi backpackertől fogod beszerezni (pl. “Ne menj Kuta-ba, tele van részeg ausztrállal.”)

Szóval az elsö állomás Kuala Lumpur. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem semmiféle konkrét elképzelésem nem volt Malajziáról. Ez talán annak tudható be, hogy az alapvetően muszlim országban a kínai és az indiai kultúra is masszívan jelen van (a nagyszámú bevándorlók miatt), anélkül, hogy az egész egy egységes arculatot alkotna. A délutáni istentisztelet után hatalmas tömeg hömpölyög ki a nemzeti mecsetből, a Masjid Negaraból, miközben az utcán száris nők tolják a babakocsit és kínai árusok kínálják a frissen préselt cukornádlevet. Kicsit olyan az egész, mint egy zöldségleves, amibe mindent beledobáltak.

És igen, mint a legtöbb ázsiai nagyváros, Kuala Lumpur is rohadtul túlzsúfolt és zajos. Az összhangulatot mégis az a nyugodt derű határozza meg, ami a helyiekből árad.

Szóval stresszmentesebb itt, mint sok európai városban, ahol az emberek ökölbe szorult arccal igyekeznek a következő nagyon fontos időpontjukra.

A Step Inn Too nevü hostelben szállok meg, ami telitalálatnak bizonyul. Nemrég nyitott, tehát nagyon jó állapotban van, minden szobában légkondi, a személyzet kedves és laza. A közös helység pont ideális méretű, ahol az éppen ott tanyázó 8-10 ember családias hangulatban tud beszélgetni vagy filmet nézni. 30 ringgitet, azaz körülbelől 2000 Ft-ot kérnek el egy éjszakáéert. A szobában lakik még egy holland srác, Fred, aki öt év után mondta fel az ingatlanos melóját, és most Ausztráliába tart, ott szeretne élni és dolgozni egy évet. A másik szobatárs az ausztráliai Greg, aki éppen az egy évig tartó sabbaticalját kezdte meg, és Mongóliába tart. A hosztelban amúgy rengeteg a német és a holland. Ezekben az országokban megszokott dolog, hogy az ember érettségi után/ diploma után/ egyszerűen csak úgy, elmegy egy évre külföldre.

És mivel Németország egy 80 milliós ország, velük lépten-nyomon találkozik az ember, ők gyakorlatilag mindenütt ott vannak.

Szegények ők maguk is unják már ezt és sokszor igyekeznek kitérni egymás útjából.

Miután bevetem magam a városba, jön az első és legörömtelibb felfedezés:

Kuala Lumpur egy gasztronómiai paradicsom.

Nemcsak azért, mert elképesztően sokféle konyha van jelen (maláj, indiai, vietnám, kínai stb.), hanem azért is, mert jó alapanyagokból készült, hihetetlenül egészséges ételeket kap itt az ember: a shake-et ott készítik az orrod előtt a friss gyümölcsből, a főtt ételekben is érzödik a zöldségek roppanása, és a gyömbérteába annyi friss gyömbért nyomnak, hogy könnybe lábad a szemed, miközben iszod.  Mindez a kicsit hippisebb helyeken, pl. a Bukit Bintang nevü városrészben egészen nevetséges árakon. Àtszámolva kb 600 Ft-ért kap az ember egy indiai currys rizst, egy pho bo levest vagy egy vietnami csirkés egytálételt, 300 ft-ért frissen préselt cukornádlevet. Amíg ott voltam, nem győztem kóstolni az ilyen-olyan különlegességeket, és a maláj konyháig el sem jutottam (bár azt mondják, hogy az nem is egetrengetően jó).

Sajnos a múzeumokról nem fogok beszámolni, mert azokat következetesen kerülöm, de a város szélén található hindu szentélyhez, a Batu Cave-hez elmentem. Megérte felcaplatni a 34 fokos hőségben a meredek lépcsőúton, mert a barlang tényleg lélegzetelállító. A bejáratnál lévö 42 méter magas, Murugan istent ábrázoló szobrot egyébként nem is olyan régen, 2006-ban emelték. A hely hemzseg az ide zarándokló indiai családoktól, akik áldást  kérnek a papoktól és áldozatot mutatnak be. Látszik, hogy az ő számukra tényleg óriási spirituális jelentőséggel bír a szentély.

Másnap elmegyek a Birdpark-ba, amely úgy hirdeti magát, mint a világ legnagyobb madárröptetője. Ez még lehet, hogy igaz is, de a hozzá fűzött reményeket nem igazán váltja be: egy hatalmas, szépen ápolt zöld területet kell elképzelni, ahol szabadon kószál néhány fácán, marabu meg flamingó. Szép szép, de semmiképp nem ér meg többet, mint a 3000 Ft-os belépőt.

Utolsó este néhány másik backpackerrel elmegyünk a Heli Bar-ba, amelynek a tetőteraszáról meg lehet csodálni Kuala Lumpur esti fényeit – persze csak miután az ember rendelt egy méregdrága italt. Nem titok, hogy itt a látványért kell felárat fizetni, és ez rendben is van.

A kilátás tényleg lélegzetelállító. Jól látszik a város jelképének  számitó Petronus ikertorony is, amely pár évvel ezelőttig a világ legmagasabb épületének számított.

A társaságban van két amerikai is, és én elkövetem azt a hibát, hogy megkérdezem, mit gondolnak az USA egészségügyi rendszeréről. Erre ádáz vita alakul ki kettőjük között az Obamacare-ről és a következő fél óra azzal megy el, hogy ezen pörögnek. Megosztó téma ez, na. Valószinűleg olyan, mint a kelet-európaiak számára a szocializmus.

Örülök, hogy azon a bizonyos napon Kuala Lumpurba volt a legolcsóbb a repjegy.

A város tökéletes úticél olyasvalakinek, aki még soha nem járt Ázsiában: szerethető, emberi léptékű, de azért ízelítőt ad a kontinens másságából.

Bármikor visszamennék.

De először Indonézia felé veszem az irányt!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.